Visszavezet

Jávorszarvas, sarki farkas, grizzlymedve zord őshazája,

halászó-vadászó iunit jégbe hűtött világa.

A hómező szakadozó leple alatt foltokban szürke aszfalt,

hosszasan nyújtózik, téli álmát vezekli.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Tó öblén megpattant jéghártya,

napsugár csókolja, vizét taraj fodrozza.

A tundrán szürke luc, mókus gyomra korog,

metszőfoga hasít, így élheti túl.

Északról süvítő szél futja be a tájat,

délre erősen kimelegszik, a nyíló tavaszi virág tarkállva köszönti.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Széltében-hosszában hullámzik a prérifű,

szellememléke milliónyi ártatlan bölénynek.

Az országúton átvágtat egy musztáng,

jövőképe: habzó, tajtékos szája.

Sufnirezervátumban vigvam helyett gúlába támasztott faágak,

azt a fűzfán fütyülő rézindiánját — uff.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

A Halál-völgy bizarr iszapkőformái, perzselő szaunája,

a rózsaszín kaktuszvirág nyelvet ölt a tájra.

Széles deltatorkolatával az öbölbe belehasal a nagy folyó,

rabszolgapiac, gőzhajó, dzsessz, ez mind idevaló.

Foszlóban a Colorado vájta kanyon időtlensége,

vize nem éri el az óceánt, az utolsó cseppig kiszipolyozták.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Trópusi párában ég felé törő folyondár-liánok,

felhők fölé magasodó csúcsok, belátható óceánok.

Füstjét ráérősen eregeti az óriáskráter,

gyomrában fortyogó kénköves tűztenger.

Az országúton óvatosan átkel egy jaguár,

álmos lajhár, bőgőmajom, kokát rágó indián legyint rá.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Isteneknek engesztelésül felajánlott emberáldozatok vérétől piroslanak a hegyek,

a fényes múlt emléke bádogviskók nyomortelepébe vezet.

A partszegélyt sós hullám nyaldossa,

a szárazföldet újratemeti a trópusi vihar.

Sápadt napot leső földönfutó indiánok,

mákgubót számláló drogbárók.

Van, akinek egy nap mint az élet,

van, aki másnap szitává lőve.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Őserdőnek végtelenbe vesző lombóceánja,

mélyében évezredek óta szűrt paradicsom.

Havas hegyek, Inka Birodalom gyermekáldozatai sziklaüregekbe fagyasztva,

Juanita hármas mélyhűtött üvegkoporsóban nyugodhat.

Őskommunizmusnak romokba pusztult magasztos ideája,

se kerék, se pénz, a végén sem arany — rossz istent választottak.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Kelet felé néz, széttárt karokkal áll a jelkép kőszobor,

magukba zuhant emberek kérdő tekintete esdekli.

Édesszájúnak cukorsüveg, haspóknak favela,

vízimádónak Copacabana, felturbózott táncmizéria.

Vízesés párájából szivárványt pingál a napsugár,

csupasz sziklák, tenyérnyi trópusi növényszigetek, zuhatag aljában halálfélelem.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Szegény gyerekeknek élelmet, tankönyvet, jövőképet oszt Éva Peron,

sírjából rongyként kivetik, csizmaországban újratemetik.

Lakótelepi házak tövében utcabútorra váltó lakhatás,

matracon óvodás kislány, rajzlapra ceruzával szebb jövőt álmodó báty.

Erodálódó, víztükröt szilánkokra zúzó robajló gleccser,

a pampa végtelen síkjába porló sziklatorzó.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Tűzföld, Horn-fok, Déli-óceán,

isten háta mögötti hely, nem vitás.

Felcsapódó hullám, vízpára permetez:

Hova tartsak ezután?

Az országút tova nem vezet,

éles kanyart vesz, és visszavezet.