Zenés mise lett belőle – harmadosztályú vagon elsőosztályú hiúság (Litvánia)

Lettországi élményeink hatására szemeltük ki úti célnak a legdélebbre fekvő balti országot, Litvániát. Nem vágyálom éjszaka ismeretlen helyre megérkezni. Ellenben lehet mosolyfakasztó pillanata is. Éjjel egy óra után a reptéri buszból a belvárosban csepergő esőben kiszállva tücsök ciripelt. Örömmel nyugtáztam, mi több, feldobott. Délelőtt kiderült, rászedett a villanyrendőr. A körülményesen megközelíthető szállás elfoglalása némi fejtörést okozott. Annak ellenére lett így, hogy a „maps” fotóalkalmazása révén, a buszmegállótól a szállásig tartó keszekusza útvonallal tisztában volt Kati. Az apartmanba bejutáshoz a számzáras bőröndtechnológia kihívásának kellett megfelelni. Elő a fejlámpával, és munkához látott a feleségem. Negyed óra után fellélegezhettünk, igaz, ehhez egy ébren lévő szállóvendég segítsége is kellett. Nosza, fel a fa csigalépcsőn, és a pazar kaunasi toronyapartmanban álomra hajthattuk a fejünket.

Visszatérve a közlekedési jelzőlámpákra. Felfigyeltem a légkalapács hangját hallató oszlopra. A halkabb és lassúbb ütem a várakozást jelezte, a hangosabb és ütemesebb az átkelés lehetőségét. A szorosan vett belvárosban a járdába beépítve, közvetlenül a gyalogos átkelő előtt, piros és zöld színű ledsor jelezte a tennivalót. Zöldet jelez a lámpa, városnéző útra indulunk. A távolsági buszvégállomás közelében kezdődik a sétálóutca, amely egy gyalogos aluljárót követően, másik néven egészen a várig vezet. A Szent Miklós arkangyal-templomtól indulunk. A vasárnapi misét élő kórus színesíti. Aljában, a katakombában rendezték be, a Vakok múzeumát. A sétány első felének egyetlen különlegessége, a színház előtt egész kőtömbből kifaragott, különböző típusú emberarcok kavalkádja. Szemrevaló, megnézendő, elgondolkodtató. A járófelületet hosszában fasor osztja ketté. Számtalan pad közül lehet választani. Egyiken harsogó blutusszal korosabb férfi nézelődik. Az aluljárót követő, várba felvezető szakasz teljesen más miliőbe kalauzol minket. Kicsinyke téren nézelődünk. A régi városháza teteje tele romantikus tornyocskákkal. Előtte szabadtéri fotókiállítás. Az egyik képről XX. század elejei állapotában ismerhetjük meg. Az éttermek üzemi területei helyhiány miatt a pincében lettek kialakítva. A vendégeket a teraszon fogadják. A térről nyíló mellékutcában, a Hanza kereskedők egykori székhelye, irodái. A vörös téglás épület igazi építészeti gyöngyszem. Mellette időbeli kontrasztnak, fekete üvegpalota, jezsuita gimnázium. Közelben a vár. Jó állapotú történelmi emlék. Ennek ellenére, innen csak a padon ülve harmonikázó fiatalember hangulata maradt meg emléknek. Máshonnét, másvalaki. Kaunas egyik folyója fölött, forgalmas közúti hídon átkelve, a közel százéves kabinos felvonónál kötöttünk ki. Kisebb dombra visz fel. Fiatal lány üzemelteti. Hideg és szeles időjárás uralja az egész napot. Előle az indításra várakozó fűtött kabinba behúzódott. Előzetes olvasmányaim alapján zenés utazásra számítottam. Kezemben mikrofon. Hiába. A kabinban fapadok. Menet közben úgy zörög, ahogyan elvárható egy ilyen matuzsálemtől. A dombtetőről visszasétáltunk a centrum felé. A Baltikumra jellemző zöld környezet itt is nyakon csíphető. Többször találkoztunk sárga láthatósági mellényben vonuló óvodásokkal. Igazi örömforrás a szaladgáló, zajongó és nevetgélő gyerekek világa. De az épületek is képesek mosolyt csalni az ember arcára. Kiváló példa erre az „art” udvar. Főbb látványosságai csak távolról fotózhatók jól. Az épület második emeleti erkélyén – az erkélyajtó és a lakásablak helye befalazva – normál méretű rózsaszín fürdőkád. Az udvarban ugyanolyan színű kifejlett elefánt ácsorog. Az állatvédők ne kapjanak a szívükhöz, mert installációról van szó. Az udvart övező falakon falfestmények, például ajtón utcára kilépő ember, virágos ablakon kinéző nénike, utcán játszó gyerekek, kerekes fürdőkád. Címet keresve ballagtunk tovább, így kerültünk az Ördög múzeum elé. Felfokozott várakozásunkat totál lehűtötte a tatarozás látványa. Kapuja zárva. Kedvünket mégis egy építkezésen felfedezett látványelem dobta fel. A felújítás alatt álló épület frontját ablakrajzolatú takarófóliával hálózták. Máshol megint mosolyoghattunk, mint például a Tücsök és a hangya című fémszobornál. A következő utcában viszont szomorkodhattunk az alul erősen romos, felül lakott faház láttán. Sétánk során visszaérkeztünk a buszpályaudvar közelébe, a török kormány anyagi támogatásával megépített egyszerű minarethez. A kapun talált kiírásból a müezzin imára hívó énekének időpontjára következtetve, mikrofont beélesítve félórán át várakoztunk. Hiába. Összeredménye döngő ajtócsapódás lett — a kora délutáni imára két fő érkezett. Váltsunk teret.

Pár észrevétel az aluljárókról. Labirintus kialakításúak. Másik jellemzőjük, hogy az utcaszintről a mélybe nem egyenes vonalvezetésű a lépcsősor, hanem oldalirányokba megtörik. Ennek okát abban véltem megtalálni, hogy a tél hidege, de legfőként a hasító szele akadálytalanul ne juthasson le az üzemi területre — a tévedés jogát fenntartva. Kevés hajléktalannal találkoztunk, akiket a vasútállomásra és a fűtött buszpályaudvarra nem engedtek be. Mi pedig nem kereshettük fel a világ egyetlen magánkézben lévő atombunker múzeumát. Előzetesen elektronikus levélben jeleztem érkezési szándékunkat az illetékesnek. Nem érkezett válasz azóta sem. Nem csak Kaunasra, hanem Elektrénaira és Vilniusra is igaz, hogy az utcán nem szemetelnek a járókelők. Az is igaz, szemétgyűjtő edényekből nem volt hiány sehol sem. Itt tartózkodásunk üde színfoltjává vált az a tucatnyi emberből álló Krisna hívei kompánia, akik élénk dobszó kíséretében hangosan énekelve vonultak a belváros felé. Ekkor a hangfelvevő a hátizsákban lapult, nem úgy, amikor előre megfontolt szándékkal felkerestük a Jézus Krisztus-templomot. A modern épület már kívülről is bizarr kinézetű: függőleges falak, függőleges templomtorony fehérbe öltöztetve. Belül semmilyen csicsa. A keresztre feszített Jézus a helyén. Hétköznap ellenére ugyanannyian foglaltak helyet a padsorokban, mint ahányan vasárnap délben a sétálóutca elején lévő Szent Miklós arkangyal-templomban. Hangtalan színvallás. Misére érkeztünk, zenés mise lett belőle.

Kaunas és Vilnius között az országút mellett félúton található Elektrénai. Az 1960-as években házgyári panelekből épült az idetelepített ipart munkaerővel kiszolgáló város. A munkában megfáradt elvtársak kikapcsolódása céljából Vidámparkot hoztak létre. Ezzel kapcsolatban olvastam a neten, hogy megnyitása után röviddel érdeklődés hiányában bezárták, és, hogy az őrizetlen területre a kerítésen átmászva könnyen be lehet jutni. Nos, erre indult be a nagyratörő fantáziám: egyedi lehetőség a tetszhalott terület felfedezésére. Elmémben megrajzolódtak a gyermekkoromból ilyen helyről ismert játékelemek. Vajon mi várt ránk? A jelképes kerítéssel körbevett területen csupán a rozsdás hullámvasút attrakció. A pár éve készített interneten látott fotón óriáskerék és hinta is látható volt még. Pozitívumnak csupán annyit tennék hozzá, hogy a rajta lévő kocsi – egymásutánban három ülés – éppen az egyik hullám aljában rekedt meg. Mellette a folyó felduzzasztása által az ország legnagyobb tava: nyáron ellepik a vízi járművek. Partját nádasok szegélyezik. Szélében vadkacsák úszkálnak hápogva. A Jégcsarnok környékén horgász áztatja a damilt. Távolabb rátaláltunk a homokos strandocskára, melynek fő kelléke a gyermekeknek szánt csúszda. Visszatértünk a városba. Ami elveszett a vámon, visszajött a réven. Milyen jó dolog az utcán belelátni az emberek hétköznapjaiba. Kezdődött a két poroló között kifeszített, köteleken száradó ruhákkal. Ebből kiindulva alapfunkciójára is használhatják. A blokkok ablakainak csak elenyésző részét cserélték műanyagra. Másutt más igények. A házgyári épület egyik lakásának külső szürke falát fehérre lemázolták. A hideg mindenhol hideg, a rések pedig mindenhol rések. Két további ingatlan kapcsán igaz, hogy egyik esetben fehér színű, a másik esetben szürke réstömítővel igyekeztek a távfűtés melegét a lakásban tartani. A „tiszta udvar, rendes ház” rajtunk, embereken múlik. Köztéri változatának is eleget tettek a helybeliek. Októberi margaréta méhecskével – ez lett a búcsú fotópillanat.

Kaunasból Vilniusba emeletes vonattal utaztunk. Menet közben nem kattogtak a kerekek. Ám fűtés hiányában mindvégig kabátban ültek az utasok. A fonott kosárból árusító büfés munkakör másodlagos feladata volt a jegyvizsgálónak. Fordítsuk tekintetünket ellenkező irányba. Az ablakon át feltűnt: meghatározó a faház konstrukció; kisebb, rendben tartott vasútállomások; kistelepülések; fenyő és lombhullató erdők. A több mint félmilliós fővárosban, Vilniusban vagyunk. Domborzatilag Veszprém városhoz tudnám hasonlítani. A lakótérségeket kiterjedtebb erdőfoltok választják el egymástól. Ilyen irigylésre méltó környezetben szálltunk meg – a közeli bevásárlóközpontban kosarunkba tehettük életünk addigi legízletesebb félbarna kenyerét. Gyalogosan keltünk útra a látnivalók között szereplő, az UNESCO világörökség részét képező, művésznegyednek számontartott Uzupis negyed felé. Gótikában, reneszánszban, de leginkább barokkban utaznak az itteni, akár kétszáz éves épületek. Ez a főváros óvárosa. Főterén nézhető meg a művészetre jelképként utaló „Trombitát fújó angyal” szobor. Ősz közepén járunk. Jellemzően bezárt vendéglők, kávézók és kiállítótermek között bolyongunk. Néhány üresen ásítozó cukrászda. A folyóparttól dombszerűen emelkedő hetven utcácska a nézelődő idegent magukba fogadják. Tovább kapaszkodva felfelé, túl a művésznegyeden, utunkba esett a Szent Anna-templom. Harminchárom különböző vörös téglából épült tornyai lángnyelvekként csapnak fel az ég felé, és jól kiegészítik egymást a közvetlen közelükben magasodó neogótikus harangtoronnyal. Odabent nénike vigyázta a perselyt.