TULOK – állat (családnév)



 (ős)tulok
(Fotó: (ős)tulok)




A tulkok nemzetsége a párosujjú patások rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak Családjába és a tulokformák Alcsaládjába tartozó nemzetség. Ide tartoznak a Tülkösszarvúak legnagyobb ma élő fajai. A leghosszabb faj a kafferbivaly, a legsúlyosabb pedig a gaur.
Néhányuk pl. a: Vízibivaly, Vadbivaly, Házibivaly, Mindorói bivaly, Alföldi anoa, Hegyi anoa, Gaur, Jak, Szarvasmarha, Házi szarvasmarha, Vietnámi antilop, Kafferbivaly, Amerikai bölény, Európai bölény. Az őstulkok régen kihaltak.


TOVÁBBI INFORMÁCIÓK:

Irodalom: őstulok

Az őstulok (Bos primigenius primigenius vagy Bos primigenius namadicus) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó kihalt faj,
amelynek utolsó egyede 1627-ben pusztult el.
Előfordulása:
Az indiai szubkontinens erdős területeiről származó őstulok a Würm-glaciális után benépesítette egész Elő-Ázsiát, Európát és Észak-Afrikát. Az őstulok az őse az összes házi szarvasmarhafajtának, de a háziasítás után még jó néhány ezer évig fennmaradt.
Érdekes, hogy az őstulok keletről nyugat felé pusztult ki, először Indiában. Az utolsó állományok német földön éltek, a történelmi időkben, amikor már régóta tartottak szarvasmarhákat. Végül, a 17. század első negyedében, 1627-ben, teljesen eltűnt ez a faj. Utolsó állománya a Mazuri-erdőkben élt. A populáció fogyásáról pontos adatok állnak rendelkezésre a Jaktorówi erdő jegyzőkönyveiből.
1564-ben 38 példányról számolnak be, amiből csak 8 volt viszonylag fiatal (3 fiatal bika és 5 borjú),
1599-ben 24 példány,
1602-1620 között kettő,
1627
-ig egyetlen példány volt az állomány.
Megjelenése:
Az őstulok testhossza 260-310 centiméter, marmagassága körülbelül 155-180 centiméter, tömege 800-1000
Kilogramm (bikák), a tehenek kerek egynegyed résszel kisebbek és könnyebbek. Úgy tűnik, kezdetben lényegesen jobb volt a táplálékkínálat, ugyanis a legkorábbi leletek jóval nagyobb testméretről tanúskodnak. Az őstulkot mint vadon élő tulokfélét jellemezhetjük. Hasonlított Ázsiai rokonaira, például a gaurra.
Az őstulokbikák szőrzete sötétbarna vagy fekete volt, Fehér szájtájékkal és hátuk közepén fehéres csíkkal. A tehenek és borjak világosabb, vörösbarna színűek voltak. Jellemző volt még rájuk a hosszú, karcsú, nagy
ívben felfelé hajló, világos szarv. A szarv a tőnél 180°-ban kifelé áll, majd előre kanyarodik a hosszúság második harmadának kezdete körül, és kissé felfelé és befelé mutat. A szarvhegyek közt mért távolság mindig kisebb, mint a legnagyobb szélesség. A bikáké jóval erősebb volt, mint a teheneké. A koponyán kis méretű tarkórész van, homloka széles, lapított, sőt néha homorú. A szarvtöveket összekötő fejél széles és egyenes.
Az őstulok rekonstruálása:
A kihalt őstulokról élő képet mutatnak a primitíven tartott, ősi szarvasmarhafajták visszatenyésztési kísérletei. Az 1920-as években régi szarvasmarha fajtáknak a felhasználásával – ilyenek a bikaviadalokon szereplő spanyol és dél-francia fajták, az afrikai Watusi-marha, a korzikai marha, a skót felföldi marha és a magyar szürke szarvasmarha – sikerült visszatenyészteni egy, az őstulok ábrázolásaira nagyon hasonlító fajtát, amely a kitenyésztésén fáradozó német állattenyésztő tiszteletére a Heck-féle marha nevet kapta. Az őstulok külső megjelenése így nagyrészt rekonstruálható, de arról egyelőre még szó sem lehet, hogy a visszatenyésztett állatokat ellenőrizetlenül
ki is engedjék a szabadba, hogy kiderüljön, mennyire bírják a természetes körülményeket.
Az őstulok génjei a nagyszámú fajta közt szétforgácsolva fennmaradtak ugyan, de csak az ember felügyelete alatt. A tenyésztési kísérlet még nem zárult le, bár a mai Heck-marhák már nagyon hasonlítanak az eredeti őstulokhoz, de még sok tennivaló van, amíg sikerül a domesztikációs géneket teljesen kiiktatni. A
Hortobágyi Nemzeti Park bioszféra rezervátum magterületén is él 60 darab Heck-marha szabadon (mintegy 100 
Przsevalszkij-ló (Equus ferus przewalskii) társaságában; az 1997-ben induló Pentezug Project keretében lettek telepítve).
Életmódja:
Az őstulok legkedvezőbb élőhelye a ritkás erdőkkel, legelőkkel és bozótosokkal tarkított táj lehetett. Az őstulok természetétől fogva társas állat volt, a nagycsaládokat egy-egy tapasztalt, idősebb tehén vezette. A fiatal bikák külön csordákba tömörülhettek, míg az idősebbek jobbára magányosan járhattak. Feltehetően nem volt olyan jól meghatározott revírjük, mint a teheneknek. Ahol télen rendszeresen nagyobb volt a hó, ott az őstulkok valószínűleg vándoroltak is, bár ezek az igénytelen állatok bizonyosan jól viselték a hosszabb éhezést, hiszen óriási zsírtartalékaik voltak.
Kérődzők lévén táplálékukat jól hasznosították. A tülkösszarvúak vaskos, széles felső ajkukkal és hosszú nyelvükkel tépik le a füvet, majd azt lenyelve bendőjükbe juttatják. Később, pihenés közben felöklendezik a bendő tartalmát, és újra - ezúttal erősen megőrölve - átrágják. A szokásos
füveken és lágyszárúakon kívül ősszel makkot és télen száraz faleveleket is fogyaszthatott.
Kialakulása:
A marhafélék evolúciója teljes mértékben Eurázsiában zajlott, körülbelül 20 millió év alatt. Az őstulok legkorábbi lelete a közép-európai térségből negyedmillió éves, a Riss-jégkorszak kezdetéből való. A jégkorszak végére elterjedési területe elérte legnagyobb kiterjedését, Nyugat-Európától a Kelet-kínai-tenger partjáig húzódott. Az ember az indiai-elő-ázsiai régióban körülbelül 8000 éve kezdett el állattartással foglalkozni. A szarvasmarha az első háziasított fajok egyike. Valószínűleg egymástól függetlenül több helyen sikerült a szelídítés, ott, ahol csak őstulok fordult elő, de a szintén szelídíthető
európai bölény nem. Ez utóbbit soha nem háziasították, talán mert a szarvasmarha után már nem volt rá szükség. A ma élő sokféle szarvasmarhafajta tehát mind az őstuloktól származik.
Kialakulására vonatkozóan az 1980-as évekig az 1867-ben L. Rütimeyer által kidolgozott elmélet szolgált alapul, ami szerint a marhafélék a tülökszarvú kérődzők egyik csoportjaként a pliocén első felében három nagyobb alcsoportot alkottak (
antilopmarhák - Leptobos,
bivalyok - Bubalus és
marhák - Bos).
Ezek közül az antilopmarhák legkésőbb egymillió évvel ezelőtt kihaltak. Az afrikai ágra a háromszög-keresztmetszetű, teljes hosszában harántgyűrűzött
szarv vált jellemzővé, az ázsiai bivaly a pleisztocén folyamán egész Eurázsiában elterjedt. A marhák ágát a szarvalakulás hasonlóságai szerint rendszerezték.
A leletek alapján a késői pliocénben és a korai pleisztocénben a Dekkán-fennsíkon együtt élt a széles homlokú ősmarha (Bos planifrons) a sztyeppei bölény (Bison priscus), és más nagy testű bivalyokkal (Bubalus palaeindicus, B. baini). Az őstulok csak a pleisztocén végén alakult ki.
Érdekesség:
A hagyomány szerint őstulok vagy bölény mutatta meg Moldva máramarosi
alapítóinak az utat.



Az öthónapos barnás színű (ős)tulokbikával a Hortobágyi Nemzeti Park Malomházán lévő vadasparkjában találkoztunk. Naponta kétszer négy és fél liter tejporból készült tejet kapott tápláléknak. Először akkor engedték ki az istállóból, amikor ott jártunk: őt két szakember pányván vezette körbe a Vadasparkban: a közelben lévő három szürkefarkas azonnal felfigyelt rá.

Zene:Kicsi tulok nagy a járom...

Hang: istállóban magas palánk mögül egy öthónapos tulokbika (Hortobágyi Nemzeti Park).