Kinek mi jut eszébe Malagáról? Keveseknek Picasso, aki tízéves koráig itt élt. A róla elnevezett múzeumban a pirinkó alkotásoktól a falméretűekig bezárólag, a kiállított művek kronológiai sorrendben tekinthetők meg. A faltáblára felvitt fiatalkori miniatűrök az idő vasfogát magukon hordozva lettek közszemlére téve: alig-alig kivehetőek a vonalak. Picasso nőkhöz való viszonya és vonzalma torz és groteszk nőalakok ábrázolásán elgondolkodva érthető meg vagy nem. A szexualitás megjelenítéséért nem ment el a szomszédba tanácsért. Ekkor már eszünkbe jutott az alicantei Kortárs múzeumban látott „krumpliba tűzött periszkóp” mosolyfakasztó alkotás. Sokáig tartott a múzeumból utcára kikeveredés, mely a kávézón való áthaladás után sikerült.
Malaga történelmi belvárosa zsebkendőnyi területen megtekinthető. A Picasso múzeum közelében található Európa harmadik legnagyobb katedrálisa (értsd: keresztény épülete). A lakóházak által szorosan körbeépített épület hivatalosan 10-től látogatható, de aki 9-kor érkezik, részt vehet a misén.
A monumentális térbe belépve teljesen más érzés fogott el, mint a bolognai székesegyházban, mely Európa második legnagyobb temploma (értsd: keresztény épülete). Ide Malagába a gazdagság összes csecsebecséjét összehordták. Nem csak a régi korok spanyol művészeinek remekeit lehetett mustra alá venni, de el lehetett gondolkodni a spanyol hódítók embervérben fürdőző aranyvadászatának hasznosításáról.
Nem csalt meg az előzetes szimatom, mert a mise ideje lehetőséget teremtett hangfelvétel-készítésre. A malagai katedrális akusztikája nem veheti fel a versenyt a bolognai székesegyházéval.
A Katedrális az óvárosban található, 1528-tól 1782-ig épült. A hatalmas épület nyolcvannégy méter magas. A barcelonai La Sagrada Familiához hasonlóan, a La Manquita is befejezetlen: két tornyot terveztek hozzá, de csak egy készült el. Erre utal a neve is, mely spanyolul egykezű hölgyet jelent.
A város rövidke sétálóutcáján túl az Alcazaba alatt, annak bejárata mellett, egy az i. e. 1. századra datált római amfiteátrum maradványai találhatóak, amelynek néhány részét felhasználták az Alcazaba építéséhez. A színház felső karéja látogatható, de a lejutást jelképes kordon tiltja. Akárhányszor járok ilyen helyen, ezirányú olvasmányaimból kiindulva, mindig oda képzelem a régi korok emberét: a rabszolga/oroszlán viadalt, nem.
A város további két történelmi emlékét csak kívülről tekintettük meg. Alcazaba, a mór erődítmény a 8. században épült, bár számos része a 11. századból származtatható. A malagai Alcazaba a város kormányzóinak palotája volt. Ez Spanyolország legépebben megmaradt ilyen épülete. Az erődítmény egykor több, mint száz toronyból, valamint három palotából állt, és három fal védte, melyekből kettő mai napig is áll.
Negyed óra kaptató várt ránk a Gibalfaroig. Az erődítményt a várral összekötő terület alatt egy alagút biztosított átjárást a gyalogosoknak. Ennek mélyén egy harmincas jó torkú utcazenész pengette a gitárját. Mindehhez hozzáadódott az alagút remek akusztikája.
Az Alcazaba fölött, a százharminc méter magas dombon lévő mór Gibralfaro várról csodálatos kilátás nyílik a bikaviadal arénára, a kikötőre és a tengerre, illetve másik irányba nézve, a hegyekre. Főleg a környezet és a lenyűgöző kilátás miatt érdemes feljönni ide: turistabusszal és a harmincötös városi járattal is megközelíthető. Helyén korábban egy föníciaiak által épített világítótorony állt. A 929-ben épített vár arról is híres, hogy helyszíne volt egy 14. századi ostromnak, melyet Malaga lakói vittek végbe a katolikus uralkodók ellen - a malagaiak bukásához végül az éhség vezetett.
Ha már az éhségnél tartunk, ugorjunk be a városi piacra (1868.). Előzetes olvasmányaim beharangozták, hogy micsoda remek halakat lehet itt tányéron kapni. Körbejártuk a nyüzsgő piacot, még a raktárak mélyére is bekukkantottunk, de bizony, rákon és kalamárin kívül, csak nagyítóval látható halat nyelhettem volna. Még a piac mellett üzemelő vendéglőkben sem találtunk horogvégre való termetesebb halacskát. A nyers halat pedig kimondottan nem komálom: abból zsákszámra vásárolhattunk volna, viszonylag elég olcsón.
Hogy milyen itt a piac? Árubőség, kiabáló árusok, kiapadhatatlan csevejtenger az egész. Depresszióra hajlamosoknak kiváló terápiahely. Színes forgatag, nem különben a tetőzet, mely színes üvegtéglákból áll össze.
Ezúttal kétszer szálltunk fel a távolsági buszra. Első utunk Gibraltárra vezetett. Úgy lehetünk vele általában, hogy ha eszünkbe jut, rácsodálkozunk, ha nem, nem hiányzik. La Linea város (ejtsd: Lá Linnyá) a Malagából Gibraltár felé tartó távolsági buszok végállomása. Innen rálátni a hatalmas kősziklára: bal oldala a magasabb (400 m) és kopárabb, jobb felé lejt és zöldebb: ide visz fel a felvonó. Odáig pedig talpaljunk el. Nyolc perc a határátlépőig, ahol útlevél felmutatása után zöld jelzést kapunk. Egy főút kerül elibénk, mely nem Rómába vezet, hanem a centrumba. Buszra is lehetne szállni. Hamarosan kerítés állhatja útját a gyalogosnak, az autóst pedig piros lámpa késztetheti fékezésre. A brit légierő vegyes használatú felszállópályája került elénk, melyen keresztben vezet át a főútvonal. Két Easy Jet és egy motorját járató katonai gépet láttunk. A felvonóig számomra egy érdekesség adódott: angol királyi postaláda. Egy vas mostrumról van szó: másfél méter magas lehet és ugyanolyan széles, melybe könyv méretű küldeményt is bele lehetett dobni. Két alagút után a sétálóutca, ahol inkább teát kínáltak, mintsem kávét. Tőlünk végig balra az emblematikussá vált kőszikla.
Egy óra múltán megérkeztünk a jegypénztárhoz. A felvonó kabinja múltidéző és egyben illő a mediterránhoz: elöl, hátul és a tetején nyítható ablak. Útközben könnyen észrevehető a sziklára felvezető turistaút. Ekkor már mindenki várakozás teli állapotban van: a fenséges kilátás reménye és az Európában egyedül itt szabadon élő majmok viselkedése. Kilépve a kabinból máris találkoztunk a majmokkal, de róluk később.
Vendéglőbe botlottunk. Két kilátó is akadt körülötte, de rövid távon ingyen is tovább lehetett haladni, de aztán csak tizenhat euró leszurkolása után. Az idő szűkössége is visszafordulásra biztatott minket: senki nem ment tovább. Milyen a kilátás az európai kontinens délnyugati sarkánál, a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán találkozásánál? Amikor ott jártunk, a középmesszeség már a pára áldozatává vált. Gyanítom, ez a jellemző látkép. Inkább a tudatnak fontos a jelen lét, mintsem a szemnek.
„Majmászati” szempontból teljesen más az optika. Mindenkinek tetszése szerint szolgáljon tanulságul az alábbi eset. A kabinból kilépve mindenkit arra bíztatnak, hogy a hátizsákot elölről vegye fel. Mi is megfogadtuk a jó tanácsot. A szemtelenebb majmát egy arra hivatott szakember farúddal kergette arrébb. Ám hatáskörén kívül érvényesül a természet törvénye: aki ügyesebb, az nyer.
A felvonóból kiszállva feleségem hátizsákja iránt élénk érdeklődést tanúsított az egyik berber makákó. Őt még sikerült lerázni, de a másodikat már jóval nehezebben. Történt ugyanis, hogy ez a második úgy tapadt ránk, mint csiriz a fára. A szemén lehetett látni, hogy hamarosan akcióba lendül, és már fel is kapaszkodott Kati hátizsákjára. Egyik kezével megfogódzott benne – 7-10 kg – a másikkal pedig ügyesen belenyúlt a hátizsák hálós részébe, melyben fertőtlenítő és két csomag müzli lapult. Ez utóbbit pillanatokon belül ügyes ujjai segítségével kihalászta és angolosan lelépett: feleségem nem kis örömére. Az intermezzo pár másodpercig tartott. A velünk szemből érkező hölgycsapat egyszerre fogta a hasát nevettében és kattintotta a fényképezőgépet. Ilyen módon előre eltervezetten előidézhető egy fotókiállításért kiáltó kocka. . Amikor később visszatértünk ide, az aldis műzlik kettészakított celofánjaira találtunk. Összegzés képpen kijelenthető: a berber makákó szeme, mint a sasé, amihez adódik még a mindennapos gyakorlati élettapasztalat az utolérhetetlen majomügyességgel.
Rövidebb kitérőt tennék a berber makákó kapcsán. Északnyugat-Afrika a hazája. Hogy természetes módon került-e Európa emesarkába, nem tudni. Az viszont egészen biztos, hogy Közép-Európában (Hessen) képesek voltak önállóan szaporodni és megélni. Ezt történelmi példa bizonyítja és egyben azt is, hogy egy veszett kutya harapása miatt kellett a hatvan példányt leölni. Térjünk vissza Gibraltárba. Egy ideig szabadon mozoghattak a 6,5 km2 területen. Ám történt egyszer, hogy egy ünnepség alkalmával az egyik enyves kezű majom elcsórta a kormányzó díszes kalpagját meg talán még a töltőtollát is. Lett is égre-földre szóló hahota belőle, meg kemény retorzió is: a majmokat törvényileg kitiltották a cityből, melyet a rend hivatott őrei a mai napig bezárólag is érvényesítenek: azóta négyszáz ártatlan képű berber makákót súlyt a törvény szigora. Emberi fogalom szerint, kollektív bűnösség áldozataivá váltak. Hogy mit kaphatott fajtársaitól a félig-meddig köztörvényessé vált kalandor, nem árulták el nekem.
A felvonóhoz indultunk. A jármű már közeledett végcéljához, amikor egy kalózokat megszégyenítő ugrással az érkező kabin elejére rávetette magát az egyik makákó. Könnyen elképzelhető, hogy miként változott meg a kabin üvegezetlen eleje mögött álló asszonyság szívritmusa ekkor, arckifejezésének módosulását ne is firtassuk. Nos, érdemes Gibraltárra jönni?
Gibraltárból visszaérkeztünk La Lineába. A távolsági busz végállomás
környezetében modern lakótelepi házak. A piacon árusítók lassacskán szedelőzködnek. Néhány vendéglő terasza zsúfolt, többségük nyitáshoz készülődik. Jó érzéssel sétálunk a házak között. Egy árnyékos parkban leülünk. Itt megint átélhettem a testemtől való elszakadás fenséges érzését, amikor csak a tudatom érhető tetten: Perkupa és Limassol után ez a harmadik ilyen hely.
Ronda település felé tartunk. Erre vezet a spanyol kerékpáros körverseny egyik hegyi szakasza. A buszról feneketlen mélységű szakadékok látványa is elénk tárul. Feljutva a gerincre hihetnénk, hamarosan vége a buszozásnak, de hosszasan gurulunk lefelé. Három órát utaztunk. A buszvégállomáson irdatlan tömeg. Gyorsan kikeveredünk belőle, még nem tudjuk, de a sétáló utca felé tartunk, ott jobbra vesszük az irányt. Két terv vár megvalósításra: a viadukt és a bikaviadal aréna. Kezdjük a női szem kíváncsiságával.
Az 1700-as évek vége felé épült új híd, mely áthaladást biztosít a várost több emeletnyi mélyen kettészelő folyócskája fölött, több mint szemgyönyörködtető. A híd több tonnányi kőpárkánya olyan magas, hogy felette gyalogosan átlátni csak a zsiráfoknak lehet: talán a vízbeugrás elkerülése miatt vagy magas vízállás esetén a híd stabilizálása okán? A viadukt végénél kialakítottak egy bámészkodásra alkalmas helyet. Oldal irányból több ponton is lejjebb lehet jutni, egy-két kilátóig. Idáig mi is eljutottunk. Oldalirányba egy kapaszkodást elősegítő láncsor mentén vezetett alá a csapás. A mélyben a most vékonyan, de egy zúgó miatt mégis hangosan hömpölygő folyam partján két fényvisszaverős sárgaruhás alak volt megfigyelhető. A csekély területre kiterjedő látvány minden fáradtságot megér! – hallhattam testközelből.
Induljunk a férfi kívánság után. Ronda a szülőhelye az újkori spanyol bikaviadalnak. 1720 körül kezdődött a harci bikával szemtől szemben való gyalogos megküzdés korszaka. Ennek első képviselője Francesco Romero volt. Unokája, Pedro – aki nem sebesült meg egyszer sem - visszavonulásáig mintegy ötezerhatszáz bikát küldött át a másvilágra: számukra tizenöt perc van engedélyezve az életben maradásra. Kilencvenhét évesen ment utánuk. Ezt megelőzően, a görögök, a perzsák, a rómaiak, a vizigótok, és a mórok is, más-más módon ugyan, de űzték a bikával való „kardcsörtetést”. Rondában épült meg az első bikaviadal aréna (1785.). További érdekessége, hogy spanyolföldön egyedül csak itt készült kőből a lelátó. Az ötezer fő befogadására alkalmas létesítmény kétszintes. Mindegyik ülőhely fedett. A viadalok délután hatkor szoktak kezdődni. Eső esetén elmarad. Dél körül hat harci bikát kiválasztanak, három matador osztozik rajtuk. A harci bika gyorsan tanul. Ha ügyetlen a matador, akár tíz perc is elegendő lehet a bika számára, hogy felismerje, nem a vörös posztó a „vörös posztó”, hanem az ember. Ekkor már a torreádornak támad: egy harci bika kétszer nem kerülhet a ringbe.
Szépen sütött a nap. Megálltam az aréna közepén és magam köré odaképzeltem a zsongó, éljenző publikumot, de a bőszen fújtató és lábával porfelhőt kavaró bikát, nem. Én már csak ilyen nyugit kedvelő matador vagyok. A küzdőtér átmérője szokatlanul nagy, hatvanhat és fél méter. Az ezt körbeölelő vörös és kétujjnyi vastag palánkkerítés (körfal) magassága mindössze 130 cm, melyet meglepően alacsonynak tartok. A belső kör tartozéka még az a négy menekülő hely (védőpalánk), ahová utolsó reményében érkezik meg szégyenszemre a bika űzte néphős. Bejárata szűk, én éppen csak hogy oldalazva befértem rajta. Százharminc centi magas és kétujjnyi vastag fapalánk mögött rejtőztem: már-már hallottam is a bikaszarv öklelésétől rezgő véd művet. A veszély elmúltával peckesen előbújtam. Az aréna belső körétől két méterre kezdődik a 160 cm magas öt soros lelátó, melynek első sora előtt nincs korlát. A két méter széles körfolyosót a bikaviadalon segédkezők, fotósok és főurak vehették igénybe. Leültem az ötödik sor legszélén. Látnoki szemmel néztem a város apraja-nagyja előtt és a legszebb tüzes szemű senorita előtt hajlongó torreádort. A bikát viszont nem idéztem oda, de a torreádor esti vacsoráját sem,a bika tökéből rittyentett falatozását. Viszont én is elégedetten távoztam a szentélyből, úgy mint anno, Pedro.
Van-e bikaviadal manapság? Igen, van. Áprilisban és augusztusban.
Két nap, két irányból a tengerparton. Először az 5-ös busszal a Campo de Golf strand legtávolabbi megállójáig utaztunk. Malagától nyugati irányban vagyunk, túl a reptéren, Torremonilos közelében. Széles, mélyen süppedő homokos part, napernyő kölcsönözhető. A víz hőmérséklete még augusztusban sem haladja meg a 22 C-fokot. Most még húsz sem lehetett. Emléknek megmarad a fejünk felett öt percenként elhúzó utasszállító gépek robaja: a Kanári-szigetek felé tarthattak. Sütött a nap és fújt a nyugati szél. Tovább haladva nudista paradicsom következett. Milyen volt a felhozatal? Információm szerint, néhány fonnyadt hímtag látványa árulkodott a hely mibenlétére. Tisztes távolban fürdőruhás alakok, fiatalok és idősek egyaránt. Tavaszi strandhangulat. Meglepetésünkre nem egy újabb föveny következett, hanem egy vízfolyás köré kialakított természetvédelmi terület. Emiatt a város felé hosszasan kellett u-alakban kerülni. Három méter magasságú nádasok, belső tavakkal osztva. Cipruson nem, itt viszont láthattunk néhány flamingót is. Madármegfigyelő helynek magas fapalánkba vájt ablakszemek szolgáltak rejtőzésre. A nádasba piros turistajelzés vezetett. Visszaérkeztünk a plázsra. Strand vendéglőkkel, majd egy újabb, de itt száraz befolyás a tengerbe. Nehezen találtuk meg a gáton átvezető ösvényt. A túloldalon aláereszkedve a kutyás eldorádó közepén körbenéztünk. Tízesével szaladtak az egy eldobott labda után, a többiek pedig közel és távol ugatással jelezték kívánságukat gazdáiknak.
Megjelentek az emeletes házak, egyre sűrűbben követték egymást a vendéglők is. Lábakon álló fém csónak alakú edényben homok, azon izzó parázs és fém rudakra tűzött halak – így készül a tányérra való errefelé. Túl az illatfelhőn egészen a városközpontnál lévő személy- és teherkikötőig homokos strandok sora. Egyre több lett a napimádó, mi pedig szép lassan a magas házak árnyékában folytattuk utunkat. A vendéglők terasza itt is tele, némelyikén csak fiatalok tömkelege. Öt óra múltán visszaérkezve a centrumba hazafelé vettük a kanyart.
Másnap irány a 3-as busz megállója, mellyel keleti irányba a családi strand utolsó megállójáig tartottunk. Végig, leginkább magas lakóházak mentén vezetett az aszfaltos út. A partra leérve az előző napinál erősebb tajtékok ostromolták a homokos partot. A hajókikötőig tartó útjelentősen rövidebbnek bizonyult ezúttal, viszont sokkal idillibb volt. Számtalan pálmafa alkotott kisebb-nagyobb zöld oázist, mert szűrt árnyékukban akár fél futballpályányi, vastag és tömör pázsit csábított letelepedésre. Akadtak köves szakaszok is, aztán hosszabban haladtunk a főút melletti sétányon. Itt említem meg, hogy Malaga igazi nagyváros, erős gépjárműforgalommal, de kipufogógáz szaga csak egyszer-kétszer csapta meg az orromat. Itt az otthoninál jóval modernebb autók szaladoztak, emiatt a zajterhelés is jóval alacsonyabb: a városi buszok mindegyike újszerű. Örömömre utunkba esett a malagai, tizennégy ezer főt befogadó bikaviadal aréna (első viadal: 1876.). Időben, 13 órakor érkeztünk oda, egy órával a szieszta kezdete előtt. A zárt kapuk okát nem sikerült kideríteni. Kár érte, mert így lehetőségem nyílt volna a rondaival összehasonlítani. Közelben egy élelmiszerüzlet, előtte egy jól öltözöttnek mondható ötvenes férfi koldult, ott létünk alatt eredménytelenül. A 32 fok megkövetelt valamilyen hűsítőt: négydarabos jégkrém lett belőle. A nálunk kapható ugyanolyan terméknél jóval ízletesebbnek bizonyult. Három buszmegálló volt hátra még. Lekalandoztunk a part közelébe egy fotóra a kikötőre, de a kattintás előtt egy furgon elállta a szűkös rálátást. A központtól keleti irányba eső partszakasz a nyugatinál jóval komfortosabb. Innen pedig hazafújt minket az élénk szél.
Utolsó nap, melynek felelevenítésébe belefűzöm a klasszikus mediterrán nagyváros minden ízét és zamatát. A 2-es busz külső végállomásától negyed óra a botanikus kert (1855.). Részemről nagy várakozás előzte meg a látogatást, de némi hiányérzettel távoztunk onnan. Apró örömök azért adódtak. Megleltem egyik kedvenc fámat, az ágaiból a föld irányába gyökereket eresztő fajtát, melyet „földeléses” fának neveztem el. Hatalmas termést hozó citromfára is rácsodálkozhattunk, nem beszélve a virágzó hibiszkuszfák soráról. Felújíthattam régi emlékemet a papagájvirágról. Új felfedezést jelentett számomra az amerikai kontinensen őshonos elefántláb (buzogányfa). Magassága négy-tíz méter, a föld felett szétterülő törzsének körmérete egy méter (ebben tárolja a vizet), de húsz centivel feljebb már csak harmada, mely fölfelé haladva egyre szűkebbé válik. A magasban szélrózsaként szétterülő levelei keskenyek és hosszúak, vízszintes állásúak. Délután ellátogattunk a Malaga parkba. Itt dúsabb és talán bujább is volt a növénytakaró. A virágok és növények előtt beazonosítás célját szolgáló táblácskák. A parkban rengeteg pad, igaz a pálmafák koronája a napsugarakat csak tompítani képesek. A rend fenntartását fegyveres parkőr biztosította: a füvön csapatosan tanyáztak a hajléktalanok. Bár a pihenőhely mellett forgalmas főút, nem kaptam frászt tőle. Itt is, és a belvárosban is, rengeteg zöld sárga színű hullámos papagájjal találkozni. Ahol erősebb a motorizációs zaj, ott ők is hangosabbak. Új szint jelentettek.
Most pedig térjünk rá Malaga ízére-zamatára. Itt minden természetesnek, lazának, magától adódónak, de mondhatnám úgy is, emberarcúnak tűnt. A buszvezető, az információs pultnál dolgozó vagy épp a kasszában ülő is úgy beszélt a kuncsafttal, mint ahogyan a legjobb barátjával tenné. Érdekelne, miért beszélnek olyan hangosan a spanyolok, de ez a normális arrafelé. A régi városrészektől eltekintve szélesek és nagyon jó minőségűek a járdák. Kissé zavaró, hogy a járda és az úttest magassága között alig van különbség. A kevésbé figyelmes turista gyakran letéved a járdáról, mint mi is, bele a lámpa pirosába. Megfigyeltük, ha a zöld jelzésre nem érkezik gyalogos, a járművezetők lazán áthajtanak a piroson: ez fordítva is igaz. A buszra várakozóknak le kell inteni a járatot, mert máskülönben lendületből tovább gurul: és a rosszul vagy nem látók? Mivel többször is buszra szálltunk, kijelenthetem, az utak minősége kilencven százalék feletti. A sofőrök útközben váltják egymást, pár perc csevely után. Szemetet nem láttunk eldobva, igaz gyakori az utcatakarító. A házak kevés kivételtől eltekintve karbantartottak. Kevés parkra találtunk, azok viszont tiszták voltak, igaz parkőrrel is találkoztunk. Meglepő volt számomra a csekély számban jelen lévő sirályok. Hangjuk kimondottan egyhangú.
A belvárosban szálltunk meg, igaz egy a régi kort megidéző miniatűr körzetben, Trinidadban. Egyemeletes házak, a földszinti lakások ajtói keskeny utcára nyílnak. A házak előtt padok, naplemente körül jön el az idejük. Ekkor az utca apraja-nagyja a flaszteron. Szól a zene, talán túlságosan is hangosak a felnőttek. A gyerekek pedig mediterrán gyerekek, mediterrán szülőktől. A környezet szegényes, az itt lakók aligha dúskálnak a jóban. De tiszták. Szállásunk utcácskájának végében kisebb templom, előtte pirinkó tér. Egyik este napi kalandozásunkból hazajövet fúvósokat hallottunk onnan. A szállástól már indultunk is tovább a mindig nálam lévő hangfelvevővel. Az ötven fős zenekar 14-18 éves művészjelöltekből állt. Zöme lány volt. A nézőközönséget a szülők, barátok tehették ki.
Legvégül pedig hallgassuk meg ráérősen, miként zárul a nap este nyolckor a templomocska környékén.
