A Kanári-szigetek legkülönlegesebb tagja Lanzarote. Egyesek a „száz vulkán szigetének” nevezik, méltán. A Budapestnél másfélszer nagyobb területen háromszáz tűzhányó szunnyad. De ez nem volt mindig így. A „marsi tájat” Lanzarote történetének legnagyobb vulkáni kitörés-sorozata hozta létre 1730–1736 között. Ekkor több, mint 100 vulkán vált aktívvá. Utoljára 1824-ben tört ki tűzhányó.
2017-ben Budapestről Lanzarote közvetlen légijárattal bő öt óra alatt elérhető volt. Olaszország és Észak-Afrika (Marokkó) fölött vezetett a légifolyosó: remek rálátás nyílt a tavasszal hófödte Atlasz-hegységre és a kiterjedt fóliasátras gazdaságokra.
Több mindennel tisztában voltam a leszállás előtt, így például a szigeten uralkodó széllel is. Március végén érkeztünk meg, de a háborítatlan tavaszi napsütés forrósító hatásának mérséklésére ugyan kiváló a kavargó légáramlás, viszont átok a mikrofonnak.
A repülőtér vagy az állatkert felöl a fővárosba Arrecifébe busszal megérkezve, a szálloda felé egy olyan park mellett kellett elsétálni, ahol egy dróthálóval körbekerített facsoport részen, feltűnően sok madár élt saját elhatározásból. Magunktól nem jöttünk rá a fajtára, ezért a közelben felügyelő helyi erőhöz fordultunk, de nem értettük a spanyolt. Beszédéből csak egy afrikai ország nevét tudtuk kihámozni. Hazaérkezve utána néztem a dolognak. A szavannákon legelő nagyobb testű állatok hátán gyakran láthatunk utazó madarakat, akik az állat bőréből kiszedik az élősködő rovarokat; közismert természetfilm epizód. Nos, ők a pásztorgémek.
A közelben egy másik zsákmányra is leltünk. Egy vékonyka rácsozattal védett mélyedésbe le lehetett látni. Mint hamarosan kiderült, egy közmosdó üzemelt odalent. Az előtérben kalitkában néhány nimfapapagájt tartottak.
Az egyik buszos utunk egy életre szóló, megmosolyogtató emlékkel gazdagított minket. Felszálltunk a beérkező járatra és a jegy megváltása után helyet foglaltunk az ajtó mögötti első kettős ülésen. Indult a busz, de nem csak az. A buszvezető hölgy a mögötte lévő utashoz címezve monológját, belekezdett vagy inkább folytatta. Az ámulattól és a hitetlenségtől csak kapkodtunk levegő után a párommal. Az odakint fújó szél analógiájára hagyatkozva, tornádót megszégyenítő sebességgel áramlott ki szájából az összetett mondatok számba vehetetlen mennyisége. Elképzelhetetlen gyorsasággal pergett a nyelve és megfigyeltem, egyszer sem botlott meg a szóforgatagban. Nyelvtanilag is helyesen fűzhette a mondatokat. Következett az újabb megálló és tette a dolgát. Utána rálépett a gázpedálra, ott folytatta, ahol az imént abbahagyta. Az ismerősnek két-három egyszerű mondatnál több lehetőségre nem futotta. Húsz percen át ámulhattuk a hihetetlen valóságot, ezalatt csak azt az egy apróságot nem tudtam beazonosítani, hogy mikor vett levegőt. Az egyik megállóban leszállt az ismerős és a busz utastere megkukult. Bár hátizsákomban ott lapult a hangfelvevő, de a rögzítéshez a mikrofonokat is fel kellett volna szerelni. A vele járó feltűnést el akartam kerülni. Gyakran előfordul, hogy hangrögzítésre készen kelek útra. Nagy kár érte, hogy ezúttal nem így történt...
A hoteltól a tengerparti sétányon négy kilométeres gyalogolás után megérkezünk a repülőtér mellé. Le- és felszálló járatok rögzítésére aligha fogok máshol olyan optimális helyre találni, mint itt. A korzótól mintegy ötven méterrel húzódik, a vele párhuzamos tájolású kifutópálya. Köztük egy erősebb drótkerítés belső oldalának tövében kutyás biztonságiak járőröznek. A tengerparti sétány mindkét irányban hosszasan túlnyúlik a bő kilométer hosszúságú betoncsíkon. A mikrofonok és az érkező vagy induló járatok között nincs semmiféle takarás. A különböző landolási és startolási fázisok mindegyike megtervezett helyről ideálisan rögzíthető lenne. De olyan erős és kiszámíthatatlan, váltakozó irányú szél kavargott a korzó környékén, hogy a nálam lévő szélfogónak szánt esernyőket próba céljából eszembe nem jutott volna elővenni. Tehetetlenül és letörten ácsorogtam a tucatnyi fényképező turista között. Eközben folyamatosan jöttek-mentek a gépek, a pár főt befogadótól a száznyolcvan utassal közlekedő nagyobbakig. Lassan mozdult a lábam. Száz méterenként megállva füleltem a különböző fázisok hangjait, amelyet érzékelhetően torzított a széljárás. Ma már úgy vagyok vele, hogy legalább ismerem ezt a helyzetet és tudom, szeretném szél nélkül reprodukálni egyszer.
A sziget eme részén maradunk továbbra is. Állatkert látogatást külföldön első alkalommal ide terveztem. A palackorrú delfinek helyben léte döntött róla. A komor lávakőzettel takart sziget szépségtapasza ez a zöld oázis: telis tele a növényvilág legváltozatosabb nemzetségeivel és számtalan állatfajjal. Mesebeli parknak is mondhatnám, nem túloznék vele egy cseppet sem. Nem véletlenül: körsétánk során mindenhol találkozhattunk a csöpögtető öntözéssel. Az állatok kifutójának a látogatók felé eső része jellemzően egy plexifal volt. Mivel a szél itt is vaskosan keresztül húzta számításomat, ezért a zárt fal miatt nem rágtam tövig a körmömet.
Nem sokára kezdődik a delfin show. A park legmagasabb pontján a síkon hozták létre a több futballpálya nagyságú medence sort. Az először arra járó látogató csak tátja a száját az eléje táruló lenyűgöző látványtól. A központi medence előtt tribün emelkedik. A program kezdete előtt tíz perccel beúszott a két palackorrú delfin család. A hangszóróból fülsértő hangerővel megszólalt a zene és spanyol nyelven tájékoztatták a nagyérdeműt. Közben viharos erősséggel támadt a szél. A délelőtti programon nem, de a délutáni előadáson már megpróbálkoztam a hangfelvétellel. Két kínai esernyő is szélárnyékolta a mikrofonokat és érdemben ennyi lett belőle.
Remlac!
Aki strandolási céllal tervez a Kanári-szigetekre érkezni, annak érdemes tudnia, hogy a legforróbb nyári hónapokban is, huszonkét foknál nem melegebb az óceán vize. Lanzaroté-n a fővárostól öt kilométerre nyugatra - a repülőtér után - található az igazi homokos strand. A főidényben harminc ezres üdülő település szemefénye. Hogy itt a strand szélében felfedezett mellékhelyiség mennyire eukomform, annak taglalását hagyjuk a feledés jótékony homályába veszni.
A hangfelvétel fiaskók után a déli partról buszozzunk át a sziget északi, viharosabb oldalára, Orzolába. Útközben négy érdemleges helyen is leszállhat a nevezetességeket is kereső turista, de mi majd visszafelé tesszük. A szörfösök paradicsoma felé tartunk. A busz végállomása mellett található a közeli szigetre vagy szigetekre közlekedő öregecske átkelőhajó kikötője is.
A sziklás, köves parton megbúvó településen nem magasodhat száz háznál több. Váratlan meglepetésként ért bennünket, hogy a viharosnak feltüntetett északi oldalon a szél kegyeibe fogadott minket és így készíthettem néhány hasznavehető felvételt a köveknek csapódó tajtékról.
A beharangozott látványosságok: a sziget keleti csücskében lévő kilátóhoz aszfaltúton tíz kilométer után megérkezhetünk; a buszmegállóhoz pár lépésre lévő szemgyönyörködtető kaktuszpark (hétszáznál több kaktuszfaj, tíz ezer példány); Cesar Manrique buborékháza; Jameos de Agua.
Az utóbbi kettőt mi is felkerestük szerencsére, de csak a Jameos de Aguá-val kapcsolatban tennék néhány említést.
A felülről nyitott vulkanikus eredetű barlangba egy girbegurba lépcsősoron jutottunk le, amelyet kétoldalt virágzuhatag követett. A végtelen nyugalom hatása alá kerültem odalent, a vízzel teli medence partján ücsörögve. A „falakon” kreatív viráginstallációk precízen megtervezett mértékben. . A hangszórókból időnként - hosszabb megszakításokkal - egy olyan alaposan megkomponált hárfadallam szüremlett elő, amelynek megálmodója és hangokká formálója méltán büszke lehet magára: a tökéletes szimbiózis megvalósítása miatt. Itt engem valami nagyon mélyen megérintett, amit nehéz szavakkal visszaadni. Később egyik ismerősömnek ekként meséltem róla: a fogantatás, a vizes burokban a magzati fejlődés és a megszületés hármasát élhettem meg ott. A szürke magma falak és a rajtuk elhelyezett színes növénykompozíciók pedig az élet és az elmúlás keretét adták hozzá. A végtelen nyugalom és békesség lebilincselő, magával ragadó érzése a felszínre megérkezés után fokozatosan elillant belőlem.
A világra bábáskodott élet a felsíráson túlmenően hamarosan átcsap a játékok tarkabarka világába. Kinek így folytatódik utána, kinek úgy. A játékkal felhagyás nem tesz felnőttebbé senkit sem. Telnek-múlnak az évtizedek és szerencsés esetben szép lassan ránk köszönt a második gyermekkor is. A főváros egyik fedetlen ivójába betérve vagy tíz asztalnál is folyt a mediterránon kedvelt táblajáték...
